Kányádi Sándor: Betemetett a nagy hó
Betemetett a nagy hó
erdőt, mezőt, rétet,
mindent, mint a nagyanyó
haja, hófehér lett.
Minden, mint a nagyapó
bajsza, hófehér lett,
csak a feketerigó
maradt feketének.
Kányádi Sándor: Feketerigó
Ablakomban nagy a hó, halihó! –
ott sétálgat egy feketerigó.
Jár a szeme: oda néz, ide néz:
sétálgat, mint egy igazi zenész.
De most nekünk nagy a hó, halihó! –
nem fuvoláz a feketerigó.
Egyet-kettőt csitteget, csetteget,
kifizeti ennyivel a telet.
Kányádi Sándor: Ül a tél a hegy tetején
Ül a tél a hegy tetején.
Fehér kucsma van a fején.
A hátán meg fehér suba.
Készülődik a faluba.
Csoóri Sándor: Dióbél bácsi
Ki lakik a dióhéjban?
Nem lakhat ott bárki,
Csak Dióbél bácsi.
Ha rácsapsz a dióhéjra
Kinyílik a csontkapuja
És cammogva előmászik
Vén Dióbél bácsi-
Csak a szádat
Tátsd ki!
Vége van a nyárnak,
hűvös szelek járnak,
nagy bánata van a
cinegemadárnak.
Szeretne elmenni,
ő is útra kelni.
De cipőt az árva
sehol se tud venni.
Kapkod fűhöz-fához,
szalad a vargához,
fűzfahegyen lakó
Varjú Varga Pálhoz.
Azt mondja a varga,
nem ér ő most arra,
mert ő most a csizmát
nagyuraknak varrja.
Darunak, gólyának,
a bölömbikának,
kár, kár, kár, nem ilyen
akárki fiának!
Daru is, gólya is,
a bölömbika is,
útra kelt azóta
a búbos banka is.
Csak a cingének
szomorú az ének:
nincsen cipőcskéje
máig se szegénynek.
Keresi-kutatja,
repül gallyrul gallyra:
"Kis cipőt, kis cipőt!" -
egyre csak azt hajtja
Szalai Borbála: Indul a nap jókor reggel
Felkel a nap
jókor reggel,
útnak indul
fényes kedvvel.
Felfelé hág
a kék égen-
s félúthoz ér
éppen délben.
Mégsem áll meg,
nem ebédel,
komótosan
továbblépdel…
Lassacskán megy,
mendegél,
pont estére célba ér:
megérinti
az ég szélét,
s el is oltja
aranyfényét.
-
Józsa Takács Mihály: Napraforgó
Napraforgó tányérjába
csókolt a nap virágot,
körbement és megkínálta
véle a világot.
A méhecske nekilátott
s oly éhes volt, úgy evett,
napok múltán virágtalan
álltak a napraszemek.
A nap tüze, látod,
a fürge diákot
a hegyre kicsalta: a csúcsra kiállt.
Csengve, nevetve
kibuggyan a kedve
s egy ős evoét a fénybe kiált.
Régi, kiszáradt
tó vize árad,
néma kutakban a víz kibuzog.
Zeng a picinyke
szénfejü cinke
víg dithyrambusa: dactilusok.
Selymit a barka
már kitakarta,
sárga virágját bontja a som.
Fut, fut az áram
a déli sugárban
s hökken a hó a hideg havason.
Barna patakja
napra kacagva
a lomha Marosba csengve siet.
Zeng a csatorna,
zeng a hegy orma,
s zeng - ugye zeng, ugye zeng a szived?
A radnóti gyerekek hiába várták haza az idén a fecskéket. Nem hozta meg őket a tavasz. Pedig már az egész Balog völgye virágba öltözködött a tiszteletükre. Hófehér kökénybokrok nézegették magukat a víz tükrében. Gólyahír virágok arany szeme nevetett fel rájuk. Harangvirágok harangoztak eléjük:
– Jönnek a fecskék, jönnek!
Nem jöttek biz azok. Egy-egy seregük átvágódott a falu fölött, keringett is fölötte, mintha gondolkozóban volna, de aztán csak elsuhogott másfelé. Volt olyan is, amelyik jajveszékelve szántotta a földet a szárnyával, de aztán az is csak továbbröppent. El, el a radnóti határból!
No, a szúnyogok, meg a legyek örvendeztek is ennek nagyon. S nagy boldogan zümmögték, döngicsélték körül a radnótiakat:
– Sose búsuljatok, emberek. Szebb a mi nótánk, mint a fecskéké.
Szegény radnótiakra rá is fért volna a vigasztalás, mert nagyon szomorúan tekintettek az égre.
– Jaj már minékünk, ha az Isten madárkái is elhagytak. Nekik sincs már hajlékuk Radnóton. Nem néz már miránk le a jó Isten sem az égből.
Csakugyan hamvas felhőfátyollal takarta el az orcáját a nap. Még a múlt tavaszon Radnótra sütött legörömestebb a Balog mentén. Bogárhátú, tiszta házaira, muskátlis, százszorszépes ablakaira, mályvarózsás kertjeire, piros képű, nevetős szemű, nótás ajkú népére.
Hol vannak most már a virágos házak, hol a nevetés, hol a nóta? Mind megették azt tavaly nyáron a piros tűzmadarak. Ledőlt falomladékok temették be a virágos kerteket, kormos szarufák meredeznek az égre, mint valami óriás kéznek az imádkozó ujjai. Csupa szomorúság itt minden. Hallgatagon járnak kelnek az emberek a háztalan utcákon. Még ahol építenek is, ott is tompán csattog az ácsszekerce. Mintha az is azt csattogná:
– Nem ér ez semmit. Nem lesz többet Radnót. Elkerülik az Isten madarai még a helyét is.
Elég fájdalom az a kicsi madarak szívének is. Azért csicseregtek röptükben olyan sírva-ríva. Nem a régi fészket siratják ők, ahelyett ragasztanának másikat: de hová? Nincsen ereszalja, nincs hajnalkavirágos tornác, nincs leveles kapu.
Újfaluba, Czakóba, Iványiba, meg a többi szomszéd faluba kvártélyozták be magukat az idén a radnóti fecskék. Ott is mindenütt derék magyar nép lakik, szívesen befogadja zsellérnek az Isten madárkáit. Még örül is neki, hogy így megszaporodtak az idén az ő határukban a fecskék.
Annál jobban elkeseredtek a radnótiak. Volt köztük, aki szemét törülgetve sóhajtotta el magát:
– Jobb lesz nekünk elbújdosni erről a tájról, amit már a madár is elkerül. Hogy maradhassunk mi akkor radnótiak, ha Radnót nincsen?
S arcról arcra, szívről szívre egyre terült a szomorúság felhője. S az Isten tudja, mi lett volna a vége a nagy bánatnak, ha egy reggel arra nem ébrednek a radnótiak, hogy majd fölveti a határt a nagy fecskecsicsergés.
Ott ültek az Isten apró kőművesei kútágasokon, félig égett fák kizöldült gallyán, épülő házak ormán, füstös falomladékokon. S olyan fürgén forgatták a kis fejüket, olyan sebes ficsergéssel tanácskoztak, hogy a radnótiak mindjárt kitalálták, mi történik itt:
– Országgyűlést tartanak a radnóti fecskék.
Azt tartottak azok csakugyan. Visszahozta szegényeket a szívük Radnótra. Megérezték, hogy csak itt vannak ők igazán itthon, azon a földön, amelyen születtek.
– Dévilik, dévilik, ugye, hogy jó lesz itt? – ezt kérdezték az öregek.
– Itt, itt, itt, jó lesz itt! – felelték vissza a fiatalok.
Azzal hirtelen fölrebbent az egész sereg, mint mikor az őszi faleveleket felsodorja a forgószél a magasba.
– Elmennek, elmennek! – ijedeztek a radnótiak.
Dehogy mentek pedig, dehogy! Szépen leszálltak párosával. Csak azt keresték a magasból, hol lesz legjobb fészket rakni.
– Csicseri, ficseri, ide ni, ide ni! – röpködték körül az üres udvarok nekilombosodott fáit.
Mire a nap fölszárította a harmatot, akkorra már ment a munka nagyban. Gyúrták a sarat, szórták a szalmát, villa formájú ágakba rakták a gömbölyű fecskeházakat. Egyik rakta a falat, másik hordta a nekivalót.
– Csicseri, szalma ké-é-é-ék!
– Ficseri, van elé-é-é-ég!
– Add errébb, csicseri!
– Hozom már, ficseri!
Alkonyatra már a maguk házában laktak a radnóti fecskék. Mégpedig fák ágára rakott házban. Pedig a fecskének nem szokása fára fészkelni. Ezt csak a radnóti fecskék eszelték ki, hogy el ne kelljen nekik szakadni a szülőfalutól.
Boldogan fohászkodtak a húnyó nap sugaraiban és vidám csicsergéssel kívántak jó éjszakát a radnótiaknak. Azok se kívánkoztak már el a falujokból, jaj, dehogy kívánkoztak! Visszajöttek az Isten madárkái, visszajött velük a szerencse, az áldás, a jókedv, az öröm.
Az épülő házak körül nevetve sürgölődtek az emberek, boldogan nézték, hogy magasodnak a falak s muzsikaszónál szívesebben hallgatták, milyen vígan csattog az ácsszekerce:
– Ne féljetek, emberek, falu lesz Radnótból megint. Példát mutatnak az ég madarai!
Az ég madarai már akkor álomra készülődtek. Egyre halkuló csicsergésüket illatos szellő hordta szét a Balog völgyében:
|
Adjon Isten, fittyfiritty, Szép jó éjszakát, Virrassza ránk, fittyfiritty, Rózsás hajnalát. |
Móra Ferenc: Mártonka levele
Aranyos nagyapó,
ákom-bákom-mákom,
szíveden kopogtat
kis unokád, Márton.
Szíveden kopogtat
gyönge kis ujjával,
könnyeket pergető
nehéz bánatával.
Mit ér, amit küldtél,
a szép csengős szánkó?
Az egész határban
régen nincsen már hó.
Aranyos nagyapó,
ákom-bákom-mákom,
tudod-e, mire kér
kis unokád, Márton?
Gyere el mihozzánk,
légy te a Télapó:
fehér szakálladból
hátha hull majd a hó.
Hátha hull belőle
erdőre, mezőre,
hátha a tavasz még
visszaijed tőle.
Borókás tetejű
kerek halom haván,
hátha repülhet még
csengve-bongva a szán.
Gyere el nagyapó,
ákom-bákom-mákom,
csókolom a kezed:
kis unokád, Márton.
Read more: http://www.operencia.com/versek/uennepek-mikulas/236-mora-ferenc-martonka-levele#ixzz16yABejbH
Csanádi Imre: Farkas üvölt
Tél, tél,
zúg a szél,
havat kavar
kinn a szél;
éjek éjén,
erdők mélyén
őzike tib- láb
jaj, hogy fél!
Ágak,
durrognak
vad árnyékok
forognak.
Holdas
hegy- élen
ordas üvölt
kevélyen.
-
Kiss Dénes: Jön a fagy
Jön a fagy,
jön a fagy,
jégpatkós
lovakon.
Jár a fagy
kopogóst,
kipi- kopp
ropogóst.
Ember is
didereg,
toporog,
táncot rop.
Jár a fagy,
kipi- kopp,
deresen bekocog.
Lova csönd,
lova köd.
Nyomában
jég ropog.
Sárközi György: Őszirózsa
"...Jaj rózsa, rózsa, rózsa,
ne hullj le még, ne múlj ki,
romjaidból virulj ki,
gyilkos ősz, tavaszulj ki,
halálnak hírhozója."
Ady Endre: Őszi éjszakán
A szél, ha hűvös éjszakákon
Lehűti mámoros fejem,
A te hideg, utolsó csókod,
Az jut eszembe én nekem.
Hiába száll agyamra mámor,
S virrasztok annyi éjszakát,
Mindig érzem annak a csóknak
Halálos, dermesztő fagyát.
Ajkad akkor tapadt ajkamra
Utólszor...aztán vége volt...
Talán tavasz sem volt azóta,
Az egész világ néma, holt...
Mikor a szél fülembe súgja ,
Hogy csóknak, üdvnek vége van,
A sírból is életre kelnék:
Zokognék, sírnék hangosan.
Gazdag Erzsi: Mesebolt
Volt egyszer egy mesebolt,
abban minden mese volt.
Fiókjában törpék ültek,
vizilányok hegedültek.
Öreganyók szőttek-fontak,
apró manók táncba fogtak.
Kaszás pók varrt az ablakban,
lidérc ugrált az udvarban.
A lámpában ecet égett.
Az egy lábú kettőt lépett.
Cégére egy tündér volt,
...ilyen volt a mesebolt.
Kontyos - kendős Ősz - anyó
söpröget a kertben,
vörös - arany falevél
ripeg - ropog, zörren.
Reggel - este ruhát mos,
csupa gőz az erdő,
mosókonyha a világ,
a völgy mosóteknő.
Találtam egy falevelet,
gesztenyefa levelét.
Mintha megtaláltam volna
egy óriás tenyerét.
Ha az arcom elé tartom,
látom, nagyobb, mint az arcom.
Ha a fejem fölé teszem,
látom, nagyobb, mint a fejem.
Hogyha eső cseperegne,
nem bánnám, hogy csepereg
az óriás nappal -
éjjel
óriási tenyerével
befödné a fejemet.
Fa az ágát földre hajtja,kínálja magát az alma.
Sárgán nevet rád a körte,lepottyan, ha nem nyúlsz érte.
Ásót, kapát fogj marokra:leszáradt a krumpli bokra.
Ha nem ügyelsz, reggel, este,dió koppan a fejedre.
Foszló kertjei az ősznek,ökörnyálak kergetőznek.
Virradattól napnyugtáigdombok hátán traktor mászik,
füstöt is vet, csoda-kéket,s húz vagy három vetőgépet.
Kis kalap, nagy kalap,az erdőben sok akad.
Bokor alatt, fa alatt,itt is, ott is van kalap.
Sejtettem én, kik azok,kik hordják a kalapot.
Köszöntem egy jó nagyot:
-„Adjon isten jó napot!"
Nem feleltek amazok,
nem emeltek kalapot...
Mert nekik a fa alatt
fejükhöz nőtt a kalap!...
Nos, áruld el, ha tudod:
kik hordták a kalapot?
Almát, körtét, szilvát, szőlőt
hoz szeptember,
nekünk új tanévet, tudja
minden ember.
(első versszak...)
Juhász Gyula: Október
Szüret tüzei égnek,
Szólnak szüreti nóták
S a szőlőhegyek hátán
Venyige lombja pirkad
És megszépül csöndesen
Az egész mulandóság.
Szüret tüzei mellett
Próbáljunk melegedni,
Szüret nótái mellett,
Míg venyigelomb pirkad,
Próbáljuk meg csöndesen
A tavaszt elfeledni!
Enyém e dalos ősz most,
Enyém az őszi pompa,
Enyém e bús mosolygás.
Venyige lombja pirkad
És megszépülsz csöndesen
Bánat, nagy őszirózsa!
Kányádi Sándor: Nyári alma ül a fán
Nyári alma ül a fán,
fa alatt egy kisleány.
Néz a kislány fel a fára,
s le az alma a kisleányra.
Nézi egymást mosolyogva:
lány az almát, lányt az alma.
Gondolkozik, mit tehetne,
álla a kislány lábujjhegyre,
nyúlánkozik, ágaskodik,
ugrik, toppan, kapaszkodik.
De az alma meg sem moccan,
csak mosolyog a magosban.
És a kislány pityeregve
csüccsen, huppan le a gyepre.
Lomb közt szellő szundít csendesen,
de a sírásra felserken,
sajnálkozva néz a lányra,
és az ágat meglóbálja.
S hull az alma, örömére,
pont a kislány kötőjébe.
Szalai Borbála: Indul a nap jókor reggel
Felkel a nap jókor reggel,
útnak indul fényes kedvvel.
Felfelé hág a kék égen-
s félúthoz ér éppen délben.
Mégsem áll meg, nem ebédel,
komótosan továbblépdel…
Lassacskán megy, mendegél,
pont estére célba ér:
megérinti az ég szélét,
s el is oltja aranyfényét.
Drégely László: Nyári zápor
Eső, eső
Megered,
Sírnak fenn a
Fellegek.
Patak fölött
Mint a híd,
Szivárványból
Magos ív.
Azon át csak
Madár jár,..
Egyenest a
Napba száll.
Drégely László: Nyári tánc
Tarka réten, Fák alatt,
Fiúk- lányok Játszanak.
Körbe állva, Táncot járva,
Mindenkinek Víg a párja-
Velük mulat Tündér lánya,
Napsugár a Koronája.
Eső esett
Nagy a sár
Cikázik a fecskepár.
Ideszáll,
Odaszáll,
Ereszünkre
Rátalál.
Jól jön most
Az a sár,
Fészket rak
A fecskepár.
Tollal bélelt
Puha fészek
Várja az új
Kisfecskéket-
Nemsokára
Itt a nyár!
Almavirággal
futkos a szellő,
akár egy kócos
semmirekellő.
Kócosnak kócos,
de nem mihaszna,
okot nem ád ő
soha panaszra.
Füttyöget olykor,
mintha ő volna
a kertek kedves
sárgarigója.
Meghintáztatja
ágon a fészket,
leszáll a földre:
fűhegyen lépked.
Illeg és billeg,
s ha dolga nincsen,
elüldögél egy
kék nefelejcsen.
Csanádi Imre
Kelekótya április
Hónapok
bolondja!
Lobog a felhők
vad rongya.
Hol süt, hol esik,
hol kalap kerekezik.
Bimbóra
ring a lepke:
hóba hanyatlik,
fergetegbe.
Méhecskének dermed szárnya:
fölenged a napsugárra.
Április,
április:
arany fény is,
zápor is.
Forrón
ölelget,
dérrel
diderget.
Tavasz mégis,
kikelet:
birkózza le a Telet
Tavasz ő,
Nyarat hoz -
csak egy kicsit kolontos.
Csanádi Imre: Naphivogató
Süss föl nap,
fényes nap,
kis kakas kukorékol,
megvirrad.
Csillagok kialusznak,
kósza ködök szakadoznak,
arany ajtók hasadoznak,-
süss föl nap!
Szabó Lőrinc: Nyitnikék (részlet)
Alszik a hóban
a hegy, a völgy;
hallgat az erdő,
hallgat a föld.
Egyszerre mégis
rezzen a táj:
hármat fütyül
egy kis madár.
Háromszor hármat
lüktet a dala,
vígan, szaporán, mint
éles fuvola.
Az a fuvolás
a Nyitnikék!
Már kezdi is újra
az énekét:
Nyitni kék, fütyüli,
nyitni kék,
szívnek és tavasznak
nyílni kék!
CSUKÁS ISTVÁN
Tavaszi vers
Az ablakhoz nyomul az orgona,
az ablaküvegen át rám nevet,
amit nem tudok megunni soha,
a kékszemű tavaszi üzenet.
Gyerek leszek egy percre újra én,
örökzöld időmből kipislogok,
a létezés halhatatlan ívén
a teremtésig visszacsusszanok.
Boldog részecske, együtt lüktetek,
s kinyílok mohón, mint tavaszi ág,
ledobjuk, unt kabátot, a telet,
s szívemmel ver a születő világ.
Mert jó élni, e gyermeki hittel
így fordulok én is a fény felé,
s tudom, hogy majd a többi szelíddel
lelkem földi jutalmát meglelé!
Csoóri Sándor: Farsang napi kutyabál
De érdekes volna,
ha kutyabál volna,
s farsang napján
minden kutya
bálba kutyagolna.
Nagy kutya is,
kis kutya is,
kit csíp még a bolha is.
Komondor kényelmes,
lassú táncot ropta,
Puli Pali csárdást,
ahogy meg van írva;
sötét szőre, bozontja
a szemébe lógna.
Csau csacsacsázna,
a foxi bokázna,
a többi vén kutya meg
leülne a hóba.
Lévay Erzsébet: Farsang napján
Farsang napja eljött már,
kezdődik a jelmezbál,
zeneszóra vígan lép,
ring a tarka báli nép.
Nagy mulatság van itt ma,
ezerféle maskara
perdül-fordul, integet,
búcsúztatja a telet.
A farsang évenként ismétlődő, Vízkereszttől Hamvazószerdáig tartó időszak, amelyet évszázadok óta az evés, ivás, lakodalmak, disznótorok, jelmezes fölvonulások jellemeznek. A farsang három utolsó napja: farsangvasárnap, farsanghétfő és húshagyókedd. A legtöbb népszokás ehhez a három naphoz fűződik.
A farsang utolsó három napján táncmulatságot rendeztek. A legények sorra járták a lányos házakat, és a táncmulatság költségére, a muzsikusok megfizetésére adományokat gyűjtöttek. farsang jellegzetes étele a fánk, aminek mágikus erőt tulajdonítottak. A farsangi báloknak elsősorban a párválasztásban volt jelentős szerepük. A lányok ilyenkor adtak a legényeknek bokrétát. A legények ezt farsangvasárnap tűzték kalapjukra, így mentek a bálba.
A farsangi köszöntő többnyire gyermekek, egyes helyeken lányok, legények, néhol házas emberek adománygyűjtő szokása. Sok helyen a tanítók, a falusi papok jövedelméhez tartozott a farsangi adomány. Általában farsang utolsó napjaiban, de néhol már előbb is nyárssal, kosárral, tarisznyával jártak házról házra a köszöntők. Gyakran a közös szórakozáshoz, a közös költségek fedezésére gyűjtve járták végig a falut a köszöntő énekesek.
Több helyen adtak elő dramatikus játékokat. Szentegyházán (Udvarhely vm.) farsang utolsó három napján még 1996-ban is házról házra járva adták elő a dúsgazdagolást, helyi elnevezés szerint ördögbetlehemezést. Az utcán vonulva a szereplők a bibliai dúsgazdag ember és a szegény Lázár történetét énekelték, miközben az ördögök és a halál a járókelőket ijesztgették. Ezután betértek a házakba.
Szilágyi Domokos: Január
Csíp a dér,
Csupasz ág feketéll,
pihenő cinegék
szeme még feketébb,
s a nyitott kapunál
didereg a Január.
Gazdag Erzsi: Új év
Köszöntlek, új év
új világa!
Hozz békességet
a világra!
Terülj, terülj ki,
tarka kendő!
Add elő kincsed,
új esztendő!
Ha új esztendő
én lehetnék,
mindengyermeket
úgy szeretnék,
mintha tulajdon
enyém lenne;
a jövendőmet
látnám benne.
Minden gyermekszív
rubin-láda,
s egy-egy új év van
abba zárva.
Veress Miklós: Jég
Jég! Jég! Jég!
Palota az ég.
Hókirálynak
jégvárában
állok talpig
zúzmarában.
Ha volna még,
Könnyen hullna.
Az is csak jég-eső volna!
Gazdag Erzsi: Január
Január, január
mindig hócsizmában jár;
jégbajusza, jégkabátja,
zúzmara a jó barátja.
Január, január
palotája nyitva áll.
Jégtükörű padlóján
korcsolyázik fiú, lány.
Áll a tánc, áll a bál.
Kicsi szánkó csengve száll.
Meg nem áll tán tavaszig,
mindaddig, míg havazik.
Kányádi Sándor: Tél derekán
Összenőtt a föld az éggel,
Csupa fehér, csupa szürke.
Ég és föld közt oszlopokként
feszül a kémények füstje.
Farkasordító hideg van.
Csattog a fagy, mint a fejsze.
Kibújni a jó melegből
kinek volna kedve, mersze?
Szégyen volna mégis-mégis
egész nap bent rostokolni:
mire való a csizma
meg az a sok meleg holmi?
Lám a varjú milyen bátor,
se csizmája, se bundája,
mégis kiült károgni a
fehér lombú diófára.
Körös-körül
Hótenger.
Rajta három
Hóember.
Oly egyforma
Mind a három,
Mint tojások
A vásáron.
Barátkoznak a
Varjakkal,
A rigókkal,
Cinegével.
Villanyokként
Világítanak
Sötét este,
Sötét éjjel.
Hósubában
Sosem fáznak.
Hógombócot
Vacsoráznak.
Áll a fenyő
az erdőben,
Zöld ruhában,
Ünneplőben.
Tél van. Ága
Csupa hó,
Ráfújta a Télapó!
Adjonisten, Jézusunk, Jézusunk!
Három király mi vagyunk.
Lángos csillag állt felettünk,
Gyalog jöttünk, mert siettünk,
Kis juhocska mondta – biztos
Itt lakik a Jézus Krisztus.
Menyhárt király a nevem.
Segíts, édes Istenem!
Istenfia, Jónapot, jónapot!
Nem vagyunk mi vén papok.
Úgy halottuk, megszülettél,
Szegények királya lettél.
Benéztünk hát kicsit hozzád.
Üdvösségünk, égi ország!
Gáspár volnék, afféle
Földi király személye.
Adjonisten, Megváltó, Megváltó!
Jöttünk meleg országból.
Főtt kolbászunk mind elfogyott,
Fényes csizmánk is megrogyott,
Hoztunk aranyat hat marékkal,
Tömjént egész vasfazékkal.
Én vagyok a Boldizsár,
Aki szerecsen király.
Irul-pirul Mária, Mária,
Boldogságos kismama.
Hulló könnye záporán át
Alig látja Jézuskáját.
A sok pásztor mind muzsikál,
Meg is kéne szoptatni már.
Kedves három királyok,
Jóéjszakát kívánok!
Adjék Isten minden jót
Öt-hat tyúkot, jó tojást,
Hízott disznót, sok hurkát
Tele pincét, kamarát
Sonkát, kolbászt, szalonnát,
Gond ne bántsa a gazdát.
Adjon Isten szép vetést
Rengő-ringó jó termést
Békesség és szeretet
Töltse meg a szívetek
Az új esztendőben.
A hajnali harangszónak gilingalangója,
Hirdetgeti, hogy az évnek itt a fordulója.
Azért friss jó egészséget,
Bort, búzát és békességet
Mindenkinek bőven, az új esztendőben.
Szállj, szállj
Ökörnyál
Jön az ősz
Megy a nyár,
Megy a nyár
A nevetős
Komolykodva
Jön az ősz
Csillámló derekkel
Sárga levelekkel
Szőlővel, mosolygóval
Fűre koccanó dióval.
Édes ősz jött
Hull a körte
Hamvas szilva
Hull a földre.
Itt az alma
Kasba rakd!
Ott a szőlő,
Hamm, bekapd!
Bokor alatt dió búvik,
Ott ne hagyd!
Csengő szól: gingalló,
Röppenj már pillangó!
Pillangó messze jár,
Volt-nincs nyár, vége már.
Züm, züm, züm, zúg a szél,
Táncol a falevél,
Züm, züm, züm, ez a szél,
Egy reggel itt a tél!
Zelk Zoltán: Te is tudod, ő is tudja
Napfény volt a ringatója,
eső volt a dúdolója.
Nevelője szegény ember,
mégis erős, mint a tenger.
Csak erősebb, hogyha vágják,
tovább él, ha lekaszálják.
Akkor is, ha kézzel vágják,
akkor is, ha fogak rágják.
De hát tudja minden gyerek:
miből sütik a kenyeret?
Gárdonyi Géza: Szeptember
Elnémult a rigó. Az esteli csöndben
az ősz bogár szomorú pri-pri dala szól már.
A távoli szőlőkben panaszolja szüntelen:
elmúlt, odavan a nyár, a meleg nyár!
így változik búsra az én hegedűm is:
fejemre az ősz dere, az ősz dere száll.
Gazdagon érik a szőlőm, telve a csűr is,
De pri-pri: odavan a nyár, - a nyár...
Kosztolányi Dezső: Őszi reggeli
Ezt hozta az ősz. Hűs gyümölcsöket
üvegtálon. Nehéz sötét-smaragd
szőlőt, hatalmas, jáspisfényű körtét,
megannyi dús, tündöklő ékszerét.
Vízcsöpp iramlik egy kövér bogyóról,
és elgurul, akár a brilliáns.
A pompa ez , részvéttelen, derült,
magába-forduló tökéletesség.
Jobb volna élni. Ámde túl a fák már
aranykezükkel intenek felém.
Kiss Anna: Hő
Harangok bronza áthevül,
sötétebb, rózsa mélyek,
kutak dühével habzanak
alá a kőedények.
Gárdonyi Géza: Éjjel a Tiszán
Feljött a hold a Tiszára,
Csend borul a fűre, fára.
Szeged alatt a szigetnél
áll egy ócska halász-bárka.
Holdvilágnál fenn a bárkán
halászlegény ül magában:
ül magában s furulyál;
furulyál az éjszakában.
A Tiszára a sötétség
gyászfátyolként terül hosszan:
gyászfátyolon a csillagok
csillogdálnak gyémántosan.
Talán épp a bárka alatt
lenn a vízben, lenn a mélyben
fekszik egy nagy halott király,
halott király réges-régen.
Koporsója arany, ezüst,
s vasból van a burkolatja.
És a hármas koporsóban
a király a dalt hallgatja.
Szabó Lőrinc: Tóparton
Rigós erdőben bujdosó nap,
itt a tó, fekszem csöndesen,
a part ring, mintha vinne csónak,
a kék vizet nézegetem,
és most közelről még a fű is,
bármily kicsi és egyszerű is,
éppoly gyönyörű, mint a tónak
vizéből visszakacagó nap.
Arany János: A fülemile
Hajdanában, amikor még
Így beszélt a magyar ember:
Ha per, úgymond, hadd legyen per!
(Ami nem volt épen oly rég) -
Valahol a Tiszaháton
Élt egy gazda: Pál barátom,
S Péter, annak tőszomszédja;
Rólok szól e rövid példa.
Péter és Pál (tudjuk) nyárban
Összeférnek a naptárban,
Könnyü nekik ott szerényen
Megárulni egy gyékényen;
Hanem a mi Péter-Pálunk
Háza körűl mást találunk:
Zenebonát, örök patvart,
Majd felfordítják az udvart;
Rossz szomszédság: török átok,
S ők nem igen jó barátok.
Ha a Pál kéménye füstöl,
Péter attól mindjár’ tüszköl;
Ellenben a Péter tyukja
Ha kapargál
A szegény Pál
Háza falát majd kirugja;
Ebből aztán lesz hadd-el-hadd,
Mely a kert alá is elhat!
Ez sem enged, az se hagyja,
S a két ház kicsínye, nagyja
Összehorgolnak keményen,
Mint kutyájok a sövényen
Innen és túl összeugat
S eszi mérgében a lyukat.
De, hogy a dologra térjek,
Emberemlékezet óta
Állott egy magas diófa,
Díszeűl a Pál kertjének.
A szomszédba nyult egy ága,
Melyet Péter, minthogy róla
A dió is odahulla,
Bölcsen eltűrt, le nem vága.
Történt pedig egy vasárnap,
Hogy a fentírt fülemile
Ép’ a közös galyra üle,
Azt szemelvén ki oltárnak,
Honnan Istent jókor reggel
Magasztalja szép énekkel:
Megköszönve a napot,
Melyre, im, felvirradott.
A sugárt és harmatot,
A szellőt és illatot;
A fát, melynek lombja zöld,
A fészket, hol párja költ,
Az örömet, mely teli
Szivecskéjét elteli;
Szóval, ami benne él
S mit körében lát, szemlél,
Azt a pompát, fényt és szint,
Mely dicsőség
- Semmi kétség -
Ő érte
Jött létre
Csupán ő érette, mind!
Elannyira, hogy Pál gazda,
Ki gyönyörrel ott hallgatta,
Így kiáltott örömében:
„Istenem uram,
Beh szépen
Fütyöl ez az én madaram!”
„Kendé bizony az árnyéka!
Mert olyat mondok, hogy még a...”
Hangzik átal a sövényen
Egy goromba szó keményen.
„Hát kié - pattogja Pál -
Mikor az én fámra száll?”
„De az én portámon zengett:
Hogy illetné a fütty kendet!”
Pál nem hagyja: őtet uccse!
Péter ordit: ő meg úgyse!
Többrül többre, szórul szóra,
Majd szitokra, majd karóra,
Majd mogorván
Átugorván
Ölre mennek, hajba kapnak;
Örömére a szent napnak
Egymást ugyan vérbe-fagyba, -
Hanem a just mégsem hagyva.
Pál azonban bosszut forral,
És ahogy van, véres orral
Megy panaszra, bírót búsit,
S melyet a vérszenny tanúsit
A bántalmat előadja.
Jogát, úgymond, ő nem hagyja,
Inkább fölmegy a királyig
Térden csúszva: de a füttyöt,
Mely az ős diófárul jött,
Nem engedi, nem! halálig.
Nyomatékul egy tallért dob
Az igazság mérlegébe,
Mit a biró csúsztat a jobb
Oldalon levő zsebébe.
Pétert sem hagyá pihenni
A nagy ártatlan igazság:
Nem rest a biróhoz menni
Hogy panaszát meghallgassák.
Így s úgy történt, - elbeszéli,
Övé a fütty, ő azt véli:
Nincs vármegye,
Ki elvegye,
Nincsen törvény, nem lehet per,
Hisz azt látja Isten, ember! -
De, hogy a beszédet össze
Annál jobb rendben illessze,
Az ütlegből sokat elvesz
És a joghoz egy tallért tesz,
Mely is a birói zsebben
Bal felől, a szív iránt,
Meghuzódik a legszebben.
Felderűle a kivánt
Nap, mely a vitát eldöntse,
Hogy a fülemile-pörben
Kinek szolgál a szerencse.
Ámde a birót most cserben
Hagyja minden tudománya,
És ámbátor
Két prokátor
Minden könyvét összehányja,
S minden írást széjjeltúr is:
Ilyen ügyről,
Madárfüttyről,
Mit sem tud a corpus juris;
Mignem a biró, haraggal
Ráütvén a két zsebére
S rámutatván a két félre,
Törvényt monda e szavakkal
A szegény fülemilére:
Hallja kendtek!
Se ide nem, se oda nem
Fütyöl a madárka, hanem
(Jobb felől üt) nekem fütyöl,
(Bal felől üt) s nekem fütyöl:
Elmehetnek.
*
Milyen szép dolog, hogy már ma
Nem történik ilyes lárma,
Össze a szomszéd se zördül,
A rokonság
Csupa jóság,
Magyar ember fél a pörtül...
Nincsen osztály, nincs egyesség
Hogy szépszóval meg ne essék,
A testvérek
Összeférnek,
Felebarát
Mind jó barát:
Semmiségért megpörölni,
Vagy megenni, vagy megölni
Egymást korántsem akarja.
De hol is akadna ügyvéd
Ki a fülemile füttyét
Mai napság felvállalja!?
Radnóti Miklós: Június
Nézz csak körül, most dél van és csodát látsz,
az ég derűs, nincs homlokán redő,
utak mentén virágzik mind az ákác,
a csermelynek arany taréja nő
s a fényes levegőbe villogó
jeleket ír egy lustán hősködő
gyémántos testű nagy szitakötő.
Csoóri Sándor: Medárdi eső
Medárd nekünk megártott,
alaposan bemártott,
három hete csak zuhog,
ázik a bab s a murok,
petrezselyem zöldje is
és a holtak földje is.
Ázik, ázik a búza,
fejét a víz lehúzza,
beillene zsenge nádnak:
bokán fölül vízben állhat...
Kányádi Sándor: Rajz rigóval
Ákombákom
levelek a fákon.
Limb-lomb susogó,
alatta ül nagyapó..
Mellette élete párja,
néznek együtt föl a fára.
Fejük fölött a rigó
azt fütyüli: élni jó.
József Attila: Kertész leszek
Kertész leszek, fát nevelek,
kelő nappal én is kelek,
nem törődök semmi mással,
csak a beojtott virággal.
Minden beojtott virágom
kedvesem lesz virágáron,
ha csalán lesz, azt se bánom,
igaz lesz majd a virágom.
Tejet iszok és pipázok,
jóhíremre jól vigyázok,
nem ér engem veszedelem,
magamat is elültetem.
Kell ez nagyon, igen nagyon,
napkeleten, napnyugaton-
ha már elpusztul a világ,
legyen a sírjára virág.
Radnóti Miklós: Majális
A hangraforgó zeng a fű között,
s hördül, liheg, akár egy üldözött,
de üldözők helyet a lányok
kerítik, mint tüzes virágok.
Egy lányka térdrehull, lemezt cserél,
a háta barna, lába meg fehér,
a rossz zenén kis lelke fellebeg,
s oly szürke, mint ott fönt a fellegek.
Fiúk guggolnak és parázslanak,
az ajkukon ügyetlen szép szavak,
duzzasztja testük sok kicsiny siker
s nyugodtan ölnek, majd ha ölni kell.
Lehetnének talán még emberek,
hisz megvan bennük is, csak szendereg
az emberséghez méltó értelem.
Mondjátok hát, hogy nem reménytelen.
Csanádi Imre: Májusdícsérő
Május,
mosolygó,
békák torkát
megoldó,
gyöngyvirág-nyitogató,
cserebogár-zúgató.
Röptetsz
madarat,
meghozod
a nyarat,
pölyhös
fecskét,
fára cseresnyét!
József Attila: Május
A rengő lomb virágban ég
és készül a gyümölcsre,
a nyílt uccára lép a nép,
hogy végzetét betöltse.
Iramlanak bogarak,
friss jelszavak repülnek.
S az aranyba vont ég alatt,
-mert beköszönt az ünnep -
a szabadság sétára megy.
Hős népe ágat lenget,
s ő kézenfogva vezeti
szép gyermekét, a rendet!
Húsvéti locsolóvers:
Ákom-bákom berkenye
szagos húsvét reggele,
Leöntjük a virágot,
visszük már a kalácsot.
Lőrinc Pál: Három füles
Három kis nyúl ül a réten.
Mesebeli faluszélen.
Előttük egy halom tojás,
Húsvét táján ez így szokás.
Festék is van jócskán, bőven,
Fut az ecset tekergően.
Tojáson a színes csíkok
Olyan, mint a fürge gyíkok.
Nyúlapó is megjön közbe,
Leül köztük ott a földre.
Nagy bajuszát simogatja,
Tojásokat válogatja.
Szebb az egyik, mint a másik,
Nincsen köztük mely hibázik.
Ügyes ez a három füles,
Nem lesz a tál sehol üres.
Jut is bőven minden házba,
Locsolóknak tarisznyába.
Kinek nem jut fusson ide,
Nyúlapó tesz a zsebibe.
Szabó Lőrinc: Nyitnikék
"...Nyitni kék! Ébred
a hegy, a völgy,
tudom mire gondol
a néma föld.
Ő volt a szája,
a Nyitnikék,
elmondta a holnap
üzenetét:
Szécsi Margit: Március
Déli szellők, fújjatok csak,
játszatok a hajamon.
Olvassz havat, melengető
márciusi szép napom.
Fagyos folyó megáradjon,
vessen bimbót minden ág.
Szebb a somfa gyenge szirma,
mint a szürke jégvirág.
Március van, március van.
Ember s állat érzi már,
dong a kaptár, szárnyat rezget
százezernyi kismadár..."
Szabó Lőrinc: Szél hozott, szél visz el
Köd előttem, köd mögöttem,
isten tudja, honnan jöttem,
szél hozott, szél visz el,
minek kérdjem: mért visz el?
Sose néztem, merre jártam,
a felhőkből kiabáltam,
erdő jött: jaj, be szép!
-megcibáltam üstökét.
Jött az erdő: nekivágtam,
a bozótban őzet láttam,
kergettem, ott maradt,
cirógattam, elszaladt.
Ha elszaladt, hadd szaladjon,
csak szeretőm megmaradjon,
szeretőm a titok,
ő se tudja, ki vagyok.
Isten tudja, honnan jöttem,
köd előttem, köd mögöttem,
szél hozott, szél visz el,
bolond kérdi, mért visz el?
Osváth Erzsébet:
Ébresztő
Kipp-kopp
Ki kopog?
Egy kis cinke ébreszt.
Pici csőrét
Koppantja az
Ablak üvegéhez.
- Jó reggelt!
- Jó reggelt!
Hóvirágot láttam,
Vadonatúj, fehér
Ünneplő ruhában.
Sebesen szárnyaltam
A jó hírrel hozzád,
Örülj, itt
A tavasz!
Napsugarak hozták.
Tavaszváró
Fuss el,
Február,
Süss fel,
Napsugár.
Szellő, kerekedj,
Langyos eső, megeredj,
Árpa,
Búza,
Kukorica,
Cseperedj!
MÓRA FERENC:
Tavaszhívogató
Villásfarkú fecskemadár
Jaj, de régen várunk
Kis ibolya, szép hóvirág
Kinyílott már nálunk.
Rózsa, rózsa, piros rózsa
Nyitogatja a kelyhét
Itt a tavasz, lessük, várjuk
A csicsergő fecskét.
Fátyolszárnyú kis méhecskék
Zúgva döngicsélnek
Itt a tavasz, lessük, várjuk
A csicsergő fecskéket.
Az új esztendő első kosarában januári-februári versekből csemegézhettek. Jó böngészést!
Csukás István: Januári hó hull
Januári hó hull, fehér lesz minden,
tiszta lapot nyit az új év.
mit írunk rá? Itt a nagy lehetőség,
egy pillanatra költő lesz mindenki,
a hóra íródik a közös költemény!...
Csoóri Sándor: Farsang napi kutyabál
De érdekes volna,
ha kutyabál volna,
s farsang napján
minden kutya
bálba kutyagolna.
Nagy kutya is,
kis kutya is,
kit csíp még a bolha is.
Komondor kényelmes,
lassú táncot ropta,
Puli Pali csárdást,
ahogy meg van írva;
sötét szőre, bozontja
a szemébe lógna.
Csau csacsacsázna,
a foxi bokázna,
a többi vén kutya meg
leülne a hóba.
A farsangról: >>>
Gyárfás Endre: Varjúfarsang-Kárkarnevál
Szól a Csóka:
-Varjú Vendel!
Holnap bál lesz,
ne feledd el!
Diszkógöncben
vagy frakkban,
légy ott, hiszen
farsang van;
fürge szárnyán
mókát szállít
január.
Ám a Varjú
ennyit mond csak:
-Kár, kár, kár.
Végül persze
elmegy Vendel,
polkázik a
verebekkel,
tangózik a
sirállyal,
mulatatja
vidám dal.
S mikor farsang
farkát húzza
február
így szól Vendel:
-Kár, hogy elmúlt,
kár, kár, kár!
Weöres Sándor: A medve töprengése
Jön a tavasz, megy a tél,
barna medve üldögél:
-Kibújás, vagy bebújás?
Ez a gondom óriás!
Ha kibújok, vacogok,
ha bebújok, hortyogok:
ha kibújok, jót eszem,
ha bebújok, éhezem.
Barlangból kinézzek-e?
fák közt szétfürkésszek-e?
lesz-e málna, odu-méz?
ez a kérdés de nehéz!
Radnóti Miklós: Február
újra lebeg, majd letelepszik a földre,
végül elolvad a hó:
csordul, utat váj.
Megvillan a nap. Megvillan az ég.
Megvillan a nap, hunyorint.
S íme fehér hangján
rábéget a nyáj odakint,
tollát rázza felé s cserren már a veréb.
Illyés Gyula: csöpög a hólé
Cseppre csepp, csöpög a hólé
sűrűn már az ereszen,
gyöngyfüggöny leng a ház hosszán,
hajladozik fényesen.
Minden ház egy tündérkastély,
csupa ékszer, csupa disz,
gyémántos a kazal, boglya,
még a kutya óla is.
Adjon Isten minden jót, ez új esztendőben!
Adjon Isten minden jót ez új esztendőben!
Jobb időt, mint tavaly volt, ez új esztendőben.
Szebb tavaszt, őszt, telet, nyárt,
Jó termést és jó vásárt, ez új esztendőben!
Archívum 2008 >>>>
